† özvegy Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona

A díszoklevél szövege:

„Elődeink dicséretes rendelése, hogy mindazok, akik munkájuk, életük során elősegítik értékeink megőrzését, öregbítik kerületünk jó hírnevét, különleges megbecsülésben részesüljenek. Főméltóságú özvegy Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona magyarországi élete szorosan kötődik a Várnegyedhez. Férje tragikus elvesztése után a kormányzó-helyettes özvegyeként a háború alatt, mint önkéntes ápolónő gyógyította a sebesülteket, mentette az életeket. Önzetlensége, az áldozatokért való tenni akarása példaértékű volt. Az emigrációban a Horthy-család támasza, memoárjait a Becsület és kötelesség című kötetekben adta közre. Cselekedeteit belső értékrendje irányítja, amelynek megingathatatlan eleme a tisztesség és a becsület. Egész életét az emberiesség és a jótékonyság szellemében éli.Tevékenységét nagyra értékelve a Budavári Önkormányzat Képviselő-testülete kinyilvánította, hogy özvegy Horthy Istvánné kiérdemelte a kerület legmagasabb kitüntetését és az iránta érzett nagyrabecsülés és tisztelet bizonyságául őt Budavár díszpolgárává megválasztotta.
A mai naptól özvegy Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona jogosult a Budavár díszpolgára kitüntető cím használatára és a budavári címerrel díszített aranygyűrű viselésére."


Gróf Edelsheim Gyulai Ilona 1918. január 14-én született Budapesten, gyermekkorát és fiatal kora javarészét azonban Szlovákiában töltötte, hiszen Trianon a felvidéki családi birtokot is elszakította az anyaországtól. Életének döntő fordulata 1940 áprilisában következett be, amikor férjhez ment Horthy Miklós kormányzó fiához, Istvánhoz, akkor a MÁVAG vezérigazgatójához. Ezzel a „vidéki grófkisasszony” – valóságosan és jelképesen is – áttette székhelyét a budai várba, és akarva-akaratlan történelmi szereplővé – személyiséggé, cselekvő tanúvá lépett elő. 1942 augusztusában Horthy István kormányzóhelyettes tragikus repülőszerencsétlenség áldozata lett, s ettől fogva a fiatal özvegy a kormányzó bizalmasaként, szerényen a háttérben maradva egyre fontosabb szerepet játszott: józansága, példás lelki ereje és kivételes érzékenysége nagy hatással volt mindenkire, akivel kapcsolatba került. A háborúba sodródott Magyarország egyre riasztóbb és szinte reménytelennek tetsző helyzetében világos fővel és kitartással mindent megtett a nagyobb tragédia elkerülésének érdekében. A sikertelen 1944. októberi kiugrási kísérlet után azonban az ország és a Horthy család sorsa is megpecsételődött. E könyv utolsó lapjain az ausztriai Weilheim mellett, Waldbichlben búcsúzunk Horthy Istvánnétól, a kormányzóval és feleségével együtt, miután Magyarországról védőőrizetnek álcázott akció keretében a németek elhurcolták őket. Az emlékezések első kötetében talán az egyik leghitelesebb tanú szólal meg a XX. századi magyar történelem egyik döntő szakaszának eseményeiről. Horthy István kormányzóhelyettes özvegye sok döntő momentum és helyzet szemlélője és aktív szereplője volt. Mindaz, amiről most beszél, egy őszinte, tiszteletre méltó személyiség vallomása, s egyben rendkívül fontos adalék bizonyos történelmi események tisztázásához, hamis legendák eloszlatásához.
A nagy érdeklődéssel fogadott első rész után gróf Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István kormányzóhelyettes özvegye ötvennégy év krónikáját örökíti meg emlékiratai második kötetében. 1944. október 18-án kezdődik a történet „Valahol Bajorországban”, Gestapo-fogságban, s 1998-ban végződik, többek között ezzel a megjegyzéssel: „Áldás számomra, hogy most már mind gyakrabban látogathatom meg hazámat...”
A két dátum közötti több mint fél évszázad a fiatalon megözvegyült Horthy Istvánné számára a folytonos helytállás, a leleményes kötelességteljesítés, kalandok és tragédiák, s végül élete ki- és beteljesedésének izgalmas időszaka volt.
Sok mindent megtudunk ebből a könyvből, amelynek forrásértéke vitathatatlan. Ám a legizgalmasabb élményt benne mégis maga az emlékeit közreadó főszereplő nyújtja: rendkívüli személyisége, őszinte hangja, a lapokról sugárzó szerénység, s egyszersmind határozottság, céltudatosság okán.
Ez a könyv sok mindenről tudósít. Például arról, hogy milyen érzés negyvenegy év után hazatérni a kényszerű száműzetésből, hazatérni, ha már a világ számtalan országában megfordult az ember, ha látott szebbnél szebb tájakat, lenyűgöző, egzotikus, izgalmas városokat, csodálatos műemlékeket, lehet az Párizs, Bagdad, Jeruzsálem szent földje, London vagy a második otthon, Portugália – mégis, hazatérni Budapestre májusban a gesztenyefák és orgonabokrok virágzása idején, mikor hirtelen minden olyannak tűnik, mint akkor, régen...
Milyen érzés visszasodródni a múltba, újraélni a Gestapo-fogságot, a küszködést a megélhetésért, a nürnbergi tárgyalás izgalmát a beteg kormányzó mellett, a megalázó sorban állást, a küzdelmet az új életet jelentő vízumokért, az otthonra találás örömét-nehézségeit, az aggódást az otthon maradottakért, az ország sorsáért...
S vajon milyen ember az, akit Horthy kormányzó „sofőröm, belügy-, külügy- és pénzügyminiszterem”-nek nevez, aki haláláig szelíden-odaadón ápolja őt, aki ígéretéhez híven megszervezi a kormányzó újratemetését Kenderesen, aki a köztársasági elnöktől kapott kitüntetés átvételekor azokra gondol, akik nem lehetnek jelen, de 1944 októberében „ismeretlenül, elhagyatva, sokan származásuk miatt megalázva megállták a helyüket, és semmilyen kitüntetést sem kaptak”, aki Szubud nemzetközi segítőként a világot járja és enyhülést, nyugalmat, belső békét talál a latihánban...