Költészet napja

A hagyományokhoz híven a Budavári Önkormányzat Márai Sándor szobránál tartott megemlékezést a költészet napján, ahol L. Simon László, József Attila-díjas író, költő, országgyűlési képviselő mondta a következő beszédet.


A költészet napján Márainál

Ki tudja hányszor olvastam már el Örkénytől a Ballada a költészet hatalmáról című egypercest. Elolvastam magamban, felolvastam másoknak. Újra és újra előveszem, s elcsodálkozom azon, hogy éppen egy elbeszélés mutat rá ilyen egyszerűen és tökéletesen a költészet varázslatos erejére.

Néha álmodozva lépek be a lakásunkba, ahonnan minden ajtó egy régi telefonfülkébe nyílik, amelyekben verssorok szólalnak meg, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn. Mert az életünk tele van költészettel, finom haikukkal, lágyan magukba szívó szerelmes költeményekkel, a vérző mennyezetről csöpögő titokzatos balladákkal, lüktető verslábakkal, fájdalmas dallamokkal, mély drámákkal, csendes tragédiákkal. A szavak mindent behálóznak, a verssorok vérárama élettel telíti a falakat, az ablakokat, a fürdőszoba hideg csempéit, a villany- és a vízvezetékeket. „Az égbolt tele van költészettel, ezt már a költők is tudják – írja Márai. – De a sírbolt is tele van költészettel s a kutak mélye s a madarak zsigerei s minden, ami van, ami él, vagy valamilyen rezgésszám szerint hozzá tartozik ahhoz az ütemhez, mely a világot mozgatja és áthatja. A jó költő mindig erre az ütemre ügyel, figyelmesebben, mint a jambus-ra, vagy a trocheus-ra.”

A költészet lényege megtaníthatatlan. De nem is kell tanítani, mert mi a versek ritmusára születtünk, anyánk méhében minden szívdobbanás egy ütem volt életünk eposzából, minden korty anyatej mit magunkba szívtuk, egy metafora a magyar nyelv rejtélyes rapszódiájából, minden mozdulat, ahogy az ég felé emelt bennünket anyánk, egy egész szakasz volt abból a szonettkoszorúból, aminek mesterszonettjét nem itt írják, hanem fent az Olümpuszon.

A költészet csodájából csak elvenni lehet. Egyszer az egyik lányomnak segítettem az irodalom házi feladatában. „Mégis csak magyartanár vagy, apa, vagy nem igaz?” A Toldi első énekéből kellett kiírnia és osztályoznia a metaforákat. Olyan volt, mintha háború után egy helyre kellett volna hordanunk a halottakat, átnézni a zubbonyok zsebeit, lehúzni az ujjakról a gyűrűket, majd levetkőztetni őket, és egymás mellé tenni a véres és sáros testeket, nőket, férfiakat, gyerekeket, s melléjük külön az elárvult testrészeket. A nehéz testek cipelése, a puskaporos hús szaga eltelíti a gyomrot és a tüdőt, öklendezés közben nem nézünk fel az égre, nem vesszük észre a csalogató fényt, a reménysugárt. Hamarabb belefáradtam a metaforák kiírásába, mint a lányom, ez a monoton, statisztikus feladat éppen azt az örömet veszi el, amit a költészet nyújtani képes. Ami nem azt jelenti, hogy nem kell megtanítani, mi is a metafora, de lehetne ezt úgyis, hogy közben az ember ne távolodjon el attól, amit magyarként már az anyatejjel együtt szívott magába.

Ma a költészet napja van. József Attila születésnapja. Néhányan elmennek a Gát utcába, ünnepet csinálni abból, amiből nem lehet, de mégis érdemes, s koszorút helyeznek el József Attila szülőházának falára. Sekély e kéj. Mi megállunk Márai szobránál, aki szintén április 11-én született, este nyolckor, miközben fújt a szél, aki Kassát szerette és a verseket, „A nőket, a bort, a becsületet / S az értelmet, mely a szívhez beszél.” Mégis miért vagyunk itt? Nincs munkaszüneti nap, nincs semmilyen jeles állami vagy egyházi ünnep. Nem is olyan régi ez az alkalom, kicsit gyanús is, hiszen mégis csak a kommunista kultúrpolitika vezette be 1964-ben, talán ezzel is oldva a forradalom leverése után nyolc évvel még mindig fojtogató légkört. Bár vitathatatlanul régebbi, mint a senki által nem ünnepelt költészet világnapja, amit Naima Tabet a marokkói oktatási, kulturális és tudományos nemzeti bizottság egykori főtitkára javaslatára 1999. november 18-án szavazott meg az UNESCO közgyűlésének 30. ülésszaka, s kijelölte március 21-ét, az északi félteke tavaszának első napját a költészet világnapjává. De nálunk még évtizedeknek kell elmúlnia ahhoz, hogy március 21-én ne másra gondoljunk, s ne szoruljon ökölbe a gyomrunk a dicsőséges Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóját és a szocializmus kötelező ünnepléseit felidézve.

Akkor mégis miért vagyunk itt? Azt hiszem, a költészet ereje az is, hogy összejönnek emberek egy nem kötelező ünnepre szerte az országban és a világban, ahol magyar ember él, s „nem engedik feledtetni / Az ember Szépbe-szőtt hitét”. Nem történt velünk semmi különös, csak elindultunk reggel a hálószobából a konyha vagy a mosdó felé, esetleg be akartunk nyitni a gyerekszobába, gondoltuk, megisszuk a kávénkat a nappaliban, de az ajtót kitárva egy telefonfülkében találtuk magunkat, ahonnan kilépve egyenesen ide érkeztünk. Szépen felöltözve, a költészet erejére, csodájára várva, egy jó szó után áhítozva, egy kis lelki-szellemi kapaszkodót keresve Márainál, József Attilánál, Petőfinél, Pilinszkynél, Weöres Sándornál, Nagy Lászlónál, Kassáknál.

Kassákról jut eszembe a gondolati líra egyik legizgalmasabb költeménytípusa, az ars poetica, ami magáról a költészetről, a költészet lényegének gondolati megragadásáról szól. Telis-tele van a magyar irodalom jobbnál jobb ars poeticákkal. Nekem közülük Kassák Lajos Költészetem című verse a legkedvesebb, amelyből megérthetjük, hogy a költő miképpen képes a geometria szigorú rendjéből is szenvedélyt varázsolni, hogy milyen hihetetlen csoda a láthatatlan és megfoghatatlan szavakból élő testet formálni, világot teremteni.

 

Költészetem

I.

Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.


II.

Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.

Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért 
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.

Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedésektől fekete
jegyeit.